1840 és 1870 között amerikai pionírok ezrei indultak nyugat felé. Keletről nyugati irányban át kellett szelniük a hatalmas észak-amerikai kontinenst, hogy az "ígéret földjére" jussanak. Milyen szerep jutott ebben a lovaknak?

A pionírok ponyvás kocsikon indultak a vadnyugat meghódítására. A pionírokról szóló filmek azonban többnyire nem igazán valósághűek. A "prérik hajóit" (íhy nevrzték a ponyvás szekereket) ugyanis soha nem húzták lovak!

Hogy Új-Mexikóba, Kaliforniába vagy Oregonba érjen az ember, 4-5 ezer kilométert kell megtennie, meglehetősen rossz talajviszonyok között. A pionírok életét ráadásul az éghajlat is megnehezítete. Egy ló ilyen körülmények között nem tudta volna húzni a szekereket. Ezenkívül a lovakat hat-nyolc hónapos út során csak fűvel tudták volna táplálni.  A pionírok ugyanis szekereiken nem tudtak még zabkészletet is elhelyezni. A fű azonban önmagában nem elég tápláló, és nem biztosítja a ló számára a szükséges energiát, ami az ilyen nagy erőkifejtést igénylő munkához elengedhetetlen lenne. Emellett gyakran olyan sok pionír indult útnak egy irányban, hogy az utolsók már alig leltek táplálékot az állataiknak a pihenőhelyeken. A korábban érkezettek jószágai szinte teljesen letarolták a füvet.

 A takarmányozással kapcsolatos problémák miatt a pionírok inkább ökröket fogtak a szekereik elé. Azok a jómódúbb családok, akik ezt megengedhették maguknak, még tartalék ökröket is vittek magukkal, hogy időnként ki tudják cserélni a fáradt, illetve le tudják váltani a gyenge vagy beteg állatokat, és továbbhaladhassanak.

Az ökrök ugyan lassúbbak voltak, mint a lovak, de erősebbek, kitartóbbak és mindenekelőtt igénytelenek. Ezenkívül az amerikai keleti párt államaiban ahonnan a pionírkaravánok útnak indultak, sokkal olcsóbban hozzájuk lehetett jutni, mint a lovakhoz. Egy jó erőben lévő ökröt már 15-30 dollárért lehetett kapni; egy lóért viszont gyakran néhány száz dollárt is elkértek! A pionírok között pedig csak kevés jómódú akadt.

Azoknak a pioníroknak, akik megengedhették maguknak, hogy lovat vásároljanak, nem állt nagy választék a rendelkezésére. Meg kellett elégedniük néhány állattal. A hódításnak abban a korszakában még nem volt szokás lovakkal kereskedni.

Az eladásra kínált lovak többnyire egyetlen ma ismert fajtához sem tartoztak. Ebben az időben ugyanis az Egyesült Államokban még nem létezett szabályozott tenyésztés, nem beszélve a törzskönyvekről. Angol, francia, spanyol vagy német eredetű lovakat kereszteztek egymással, amelyek többé vagy kevésbé mindig véletlenül kerültek Amerikába.

Az útközben fellelhető gyér táplálék miatt a pionírok szívesebben hagyatkoztak ökrökre, mint lovakra. De milyen sorsa volt annak a néhány lónak, amelyet mégis magukkal vittek? Ez is kézenfekvő volt: nem alkalmazták őket kocsihúzóként, kevés csomagot cipeltek, és csak időnként dolgoztak. Ennek következtében táplálékigényük sem volt valami nagy.

A keletről nyugatra vezető út menti legelők rendkívül különbözőek, változatosak voltak. A lovaknak gyakran meg kellett elégedniük gyenge minőségű fűvel, néha azonban nagyon tápláló növényeket is találtak. Ha a pionírkaravánok olyan vidéken pihentek meg, ahol magasan burjánzó, magokban gazdag fű nőtt, a lovak egyetlen éjszaka alatt degeszre tömhették a pocakjukat. Ez az élelem megfelet egy nagy adag tabnak! Ha viszont több karaván indult útnak ugyanazon az útvonalon, az utolsók állatainak alig maradt rágcsálnivaló fű. Egyes lovaknak szerencsére ravasz tulajdonosuk volt. Közéjük tartozott pl. Ted Steam is, aki 1851-ben két hordónyi tojással kelt útra Oregon felé. Az egyik hordóban liszt, a másikban zab védte a tojásokat. A család ette a tojást, a lisztből kenyeret sütöttek, a zabot takarékosan beosztották a két lónak.