A kanca ösztönösen tudja, hogyan viselkedjék a csikójával. Kanca és csikója közt kezdettől fogva igen szoros a kapcsolat, és ez tovább fennmarad, mint gondolnánk.

A vemhes kanca már az ellés előtt pontosan tudja, mit kell tennie a csikó védelme és egészsége érdekében. Az ellést egészen addig el tudja odázni, míg nem érzi úgy, hogy a környezet, ahol a csikót a világra hozza, biztonságos.

A kanca ösztönösen helyesen cselekszik: az ellés után lenyalogatja a csikót, amivel eltávolítja a magzatmázat, egyszersmind a vérkeringést is serkenti, és fel is melegíti az újszülött állatot. Amint képes rá, lábraáll, és a csikót is megbökdösi-felállásra és ivásra ösztönzi. Az ellés utáni első órákban a kanca és a csikó azonnal szoros kapcsolatot alakít ki egymással.

A kiscsikó már néhány órával a világrajötte után megáll a lábán, és képes lépést tartani az anyjával. Ez létfontosságú a számára, mert ha a szabadban él, nagyon hamar követnie kell vágtázó anyját. A kanca rászoktatja arra is a csikót, hogy a figyelmeztető jelre azonnal menekülésbe kezdjen. Az élete múlhat ezen. Amikor először vágtázik, még szorosan az anyja mellett marad. A kanca mindig a veszélyforrás és a csikó között tartózkodik.

Ha már nincs idő a menekülésre, a kanca elszántan szembeszáll a veszéllyel. A csikó ilyenkor szorosan mögötte marad, vagy az oldalához simul. Ha a kanca úgy érzi, hogy a csikója veszélyben van, nagyon agresszívvá válik. Megtámadja az ellenségét, vadul harap és rúg. Inkább ott helyben megöletné magát, minthogy a csikójának egy szőrszála is meggörbüljön. Sokan csodálják ezt a páratlan bátorságot. A kanca mintaszerű anya. Ösztönei vezérlik, minden körülmények között csikója védelmére kel, és soha nem viselkedne másként.

Elválasztásnak nevezzük azt a folyamatot, melynek során a csikót az anyjától elkülönítik. A szabadban ez nagyon lassan történik-a kanca és a csikó lassanként egyre inkább eltávolodnak egymástól. Méntelepeken a csikókat többnyire 6 hónapos korukban választják el az anyjuktól. Ezt követően néhány napig a kanca és a csikó nagyon szomorú. Ezért nem szabad hirtelen elválasztani őket, hiszen ezzel figyelmen kívül hagynánk a kanca mélyen gyökerező ösztönét, és a csikót is tartós megrázkódtatásnak tennénk ki. Ha azt szeretnénk, hogy a csikó abbahagyja a szopást, egészen lassan kell elválasztanunk az anyjától: kezdetben naponta csupán néhány percre, aztán néhány órára, végül egy egésh napra.

A szülés utáni első hetekben a kanca különösen éber, főleg olyankor, ha a kiscsikója éppen szopik.

A csikó lassanként egyre önállóbb lesz. Az anyja közelében megtett felfedező körutak egyre hosszabbak lesznek. Néhány hónap múltán már egészen gondtalanul szaladgál a legelőn, kergetőzik, játszik a többi csikóval, és alapos rendszerességgel vizsgálgatja át a környezetét.
Az anya felügyel rá, és horkantásokkal, halk éls hangosabb nyihogással értekezik vele. Ha a csikó túl messzire szalad, a kanca parancsoló nyerítéssel utasítja rendre. Minél idősebb, annál messzebbre távolodhat el az anyjától, miközben a kanca állandóan attól fél, hogy egyszer majd elszakítják a csikójától.

A csikó sokat játszik az anyjával. Állandóan próbálgatja, hogy mit engedhet meg magának, s mit nem. A kanca nem sajnálja rá az időt, és szívesen belemegy a játékba, eközben nagyon sok mindenre megtanítja a csikót. A csikó megtanulja tehát a viselkedési szabályokat, és megismeri a korlátokat is. A kanca vigyáz arra, hogy a csikó ne legyen túl szemtelen, megtanítja tisztelni a ménesen belüli rendet, megtanítja arra, hogy játék közben ne sodorja magát veszélybe, s ne okozzon fájdalmat se magának, se pedig más lovaknak.
A kanca gyakran meg is feddi a csikót. Ez kizárólag az ő feladata. Más lovaktól ugyanis a csikó lényegesen fájdalmasabb módon tanulná meg, hogy a ménes íratlan törvényei rá is vonatkoznak.

A születés utáni első órákban a kanca lenyalogatja a csikót, és alaposan megszagolgatja. Felveszi a szagát, ahogy a csikó is a kancáét. Így mindig megismerik egymást a ménesen belül is, sőt akkor is, ha hosszú ideig nem talákoztak.

Ha a ménes úton van, a kancák mindig éberen ügyelnek arra, hogy a csikók a csapat közepén fussanak.

A kanca megtanítja a csikót arra, mit ehet meg, és mit nem. Kezdetben mindig szorosan egymás mellett legelnek.

A csikó korán elkezd az anyja mellett legelni. Kezdetben csak szaglászik, és egy kicsit körberágcsál a füvön. Kizárólag ott eszik, ahol az anyja. Így idővel megtanulja, hogyan különbeztesse meg az élvezhető növényeket az élvezhetetlenektől. Ha mérges növényt talál, a kanca egy bizonyos módon horkant. A "riasztó veszélynek" ezt a különleges jelét a csikó egészen pontosan megjegyzi, és fejében összekapcsolja a növény jellemző szagával.
Így hamarosan azt is megtanulja, hogy megegye a szénát, az abrakot és mindent, amit az anyja a szeme láttára eszik, és amivel ezt közli vele: "Nyugodtan eheted, ez neked is jó." A kanca felügyelete alatt alakulnak ki fokozatosan a csikó étkezési szokásai.

A csikó számára idővel egyre fontosabb lesz a ménes közössége. Már kevesebb időt tölt az anyjával és egyre többet a többi fiatal lóval.
A kanca arra bátorítja a csikót, hogy egyre inkább függetlenebbé váljon, elszakadjon tőle. Már nem játszik olyan gyakran vele, és nem engedi őt olyan gyakran szopni. Az elválasztás azonban lassanként, fokozatosan történik. A szabadon élő kanca a következő ivadék megszületéséig engedi a csikót szopni.

A kanca és a csikó sok időt töltenek azzal, hogy kedveskedően harapdálják, tisztogatják egymást, vagy a másik szőrét dörzsölgetik, szagolgatják. Ez a művelet fejleszti a csikó érzékelését.