Szent György a lovasok és lovak védőszentje. Egy legenda sárkányölő vitézként dicsőíti. Azonban megfelel-e egy legenda a valóságnak, tükrözi-e a valós eseményeket? Mit tudunk voltaképpen a középkor lovagjairól?
Az első lovagi rendek kr. u. 1000 körül alakultak, I. Henrik uralkodása idején, és csupán 1500 körül tűntek el.
A lovagok a társadalmi ranglétra felsőbb fokain álltak. Mind erkölcsi, mint művelődési tekintetben igen erős befolyással bírtak. A lovagi hőstetteket az úgynevezett lovagi dalnokok és trubadúrok hősi énekekben és verses történetekben, lovagversekben, hőskölteményekben magasztalták.
Kiből lehetett lovag a középkorban? Eleinte még minden jó lovasból, aki harcosként hírnevet és dicsőséget szerzett magának. Hamarosan azonban a nemesek kisajátították a maguk számára a lovagi lét jogát, és a lovagrend ettől kezdve a nemesek privilégiuma lett. Nem kellett adót fizetniük, és kötelességük volt "kék vérüket" országukért ontani, ha a király erre szólította fel őket. Az a fiatal nemes, aki lovag akart lenni, nem tanult meg sem írni, sem pedig olvasni. Nevelése és oktatása kimerült a fegverekkel való bánásmód elsajátításában. Megtanuét harcolni karddal, kopjával és lándzsával. Lovaglótudománya azonban nem kevés kívánnivalót hagyott maga után.
Ha a fiatal nemes a csatamezőn bizonyította tudását és hősiességét, egy imádkozással eltöltött ájtatos éjszaka után lovaggá ütötték. Ez úgy történt, hogy jelképesen egy kardot fektettek a vállára. A ceremónia során, amelyet mindig pap áldott meg, a fiatal lovag ünnepélyes esküt tett, amelyben kötelezte magát arra, hogy minden körülmények között hűséges marad királyához, megvédelmezi a gyengéket, és élete végéig híven szolgálja az egyházat.
A királyi hadsereg hosszú évszázadokon keresztül szinte kizárólag lovagokból állt. Hűbéruruk parancsára a lovagok és kíséretük a megbeszélt helyen találkoztak. Amikor elindultak, egy apród vezette a lovag harci ménjét, hogy a harcra minél frissebb, kipihentebb maradjon. A teherhordó lovak vitték a lovag páncélját, csomagját és elemózsiáját. A gyalogos népet alkotó szolgák közül némelyiknek az volt a feladata, hogy megöljék azokat az ellenséges harcosokat, akik a harcban a földre kerültek, és nehéz fegyverzetük miatt nem tudtak elég gyorsan talpra állni, méghozzá úgy, hogy a páncélzattól nem védett testrészt megszúrják. Az út során a lovag többynyire egy öregebb lovon lovagolt, amely nem került olyan sokba. Parádés lovát a kastélyában hagyta, amelynek istállójában általában a felesége ponyvás lova is állt (ez a középkorban széles körben elterjedt, kényelmes járású ló volt).
A lovagok lovaglási stílusa nem volt túlságosan kifinomult. A páncél súlya alat a lovak csak nehézkesen tudtak mozogni és maguk a lovagok sem voltak éppen mozgékonyak.
A lótenyésztés a középkorban tulajdonképpen csak a nemeseknek hozott valamit a konyhára, akiknek nagy birtokaik, tágas erdeik, mezőik voltak. A lovak leggyakrabban félvadon éltek, és dúsabb legelőt keresve teljesen szabadon tovább is állhattak. Olyan vidékeken éltek, amelyek alkalmatlanok voltak a mezőgazdasági termelésre: erdőkben, ligetes rónákon vagy mocsarakban. A ménesekből minden évben kifogtak néhány lovat. A csupán 140 cm magasságú állatoknak nagyon erőseknek kellett lenniük, hogy cipelni tudják a nehéz páncélzatot viselő lovagokat. A lovag kiválasztott magának egy lovat, amelyet csak csatában lovagolt. A legtöbb ló inkább átlagos volt, időnként mégis akadt néhány kimagaslóan szép példány: ezeket különösen jómódú lovagoknak tartották fenn.
Képzeljünk el egy lovagot teljes fegyverzetben, gyalogosan. Fémpáncéljába beszorítva csak nehézkesen tud mozogni. Súlyos fegyverzete minden lépénél megcsörren. És amikor nagy fáradtsággal bemelik a nyeregbe, lóháton is csak igen korlátozott mértékben tud mozogni. Az alaposan megterhelt négylábút tulajdonképpen csak a sarkantyújával tudja gyorsabb mozgásra ösztökélni, vagy a kantárszárat képes meghúzni, ha meg akar állni. A nehéz fegyverzetben finom segítségadásra gondolni sem lehetett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
