Sok évszázadon keresztül a lovak voltak a hadseregek fő erősségei, egyszersmind cégérei. A lovasságot nem olyan nagyon régen rekesztették ki a seregből.

A csatamének tulajdonságai megváltoztak az idők során, mivel a harc stílusa mindig más lovakat igényelt. A nehéz fegyverzetet sem tudta minden ló cipelni.

Mielőtt a kengyelt feltalálták volna, és még hosszú ideig azt követően is, tulajdonképpen minden harcos ugyanazt a harci technikát alkalmazta: rárontottak az ellenfél soraira, Ezután amilyen gyorsan csak bírtak, megfordultak, és menekülni kezdtek a vágtató lovak hátán. Ezt addig ismételték, míg el nem dőlt a csata. Ez a támadó harci stílus természetesen engedelmes és kitartó lovakat igényelt.

A korai középkorban megváltozott a harci, ezzel együtt a lovaglási stílus is. A kengyel feltalálásával más lett a harcmodor, és egyre inkább előtérbe került a lándzsás párviadal. A lovasok megtámaszkodtak a kengyelben, és így tartották meg az egyensúlyukat. A nehéz védőpáncél aránylag jól megvédte őket a sérülésektől. A fegyverek is nhezek voltak. A lovagok fegyverzetéhez tartozott a lándzsa, a kard és a kopja. A nehéz fegyverzetel ellátott harcosokat csak erős, robusztus lovak tudták cipelni. Az akkori csatamének ezért inkább lassú igáslónak látszottak, mint tüzes sprintereknek. Többnyire csupán komótos lépésben jártak.

Az első kézi tűzifegyver feltalálása a 15. században megváltoztatta a lóval kapcsolatos elvárásokat is. A páncél immár haszontalanná vált, mivel nem védte meg a katonákat a golyótól. A lovagok nem öltöttek többé nehézkes páncélöltözéket magukra, és ezentúl főleg a lovaik fordulékonyságára és gyorsaságára helyezték a hangsúlyt. A tekintélyes hideg vérű lovakat ezért könnyű, temperamentumos meleg vérűek váltották fel. Ezeket azonban először hozzá kellett szoktatni a csatazajhoz, főleg  fegyverropogáshoz!

A lovagoknak eddig nem állt módjukban egyfajta különösebben kifinomult lovaglási stílus kialakítása, mivel a páncélzat erősen korlátozta a mozgásukat. Nehézkesen ültek a lovaikon, és csupán a sarkantyúkkal tudták ösztökélni a lovakat, iiletve csupán éles zablával voltak képesek megállásra kénszeríteni őket. Most, hogy végre megszabadultak a nehéz tehertől, és mozgékonyabb lovakat kaptak, lovaglási stílusukat is finomíthatták, és teljes mértékben kihasználhatták a ló adottságait, képességeit. A fő cél azokban az időkben egy olyan dresszúra felépítése  volt, amely mind a lovast, mind pedig a lovat jobb harcossá tehette volna. A kezdetben kizárólag a haditechnikára irányuló igyekezet  lassanként finomodott, és megszületett a mai lovaglóművészet.

Miután a páncélöltözék feleslegessé vált, a lovas harcosokat a csatában rájuk osztott feladatok alapján különböző egységekbe sorolták.

A jó lovas felderítőnek mindenekelőtt gyorsnak kellett lennie. És mivel a hátán hordozott súly köztudomásúlag csökkenti a ló sebességét, a lovas huszárok csak könnyű fegyverrel rendelkeztek, és katcsú, gyors lábú lovakon lovagoltak.
A vértesek dolga volt az ellenség megtámadása. Ezért ők védőpáncélt viseltek, és nehéz fegyvereik voltak. A vértesek főleg hideg vérű lovakat lovagoltak.

A könnyűlovassági egységek lovai fajtától és típustól függően nem voltak egyforma alkatúak, és nem volak egyforma nehezek sem. Marbot, Napóleon császárságának egyik tisztje figyelembe vette ezeket a körülményeket, és elsőként gondoskodott róla, hog a különösen nagy súlyú, megtermett katonák nagyobb és erősebb lovakat kapjanak, mint a sereg többi tagja.

A lovak tulajdonságai eltérőek, különböző az erejük, kitartásuk és gyorsaságuk is. Az l. francia császárság lovassági ezredei ezért egy elit csapattal is rendelkeztek. A legjobb lovasok a legkitűnőbb lovakat kapták meg. Amikor a regiment legjobb lovai már kimerülten feladták, az elit csapat hátasai még mindig jó erőben voltak, és képesek voltak a bevetésre.