 
A lovaglás hosszú fejlődéstörténetre tekinthet vissza. Hosszú volt az út a lovagoktól, akik inkább rosszul, mintsem jól ültek a nyeregben, egészen a mai, kifinomult lovaglási stílusig.
A lovasok a reneszánsz vége felé új, lovas haditechnikát fejlesztettek ki, és ezzel letették a modern lovaglás alapkövét.
A 16. század kezdetén egyre gyakrabban került sor puskahasználatra a háborúban. A harcosok levetették a páncéljaikat, amelyek már nem védték meg őket ezektől a fegyverektől, és végre szabadbban mozoghattak. Nehéz lovaikat kissé könnyebbekre cserélték. Ugyanakkor a lovaglási stílus is továbbfejlődött. Az egyszerű "hajtani és húzni" módszerét felváltotta a tapintatos segítségadás. A katonák élvezték a szabad mozgást, és a ló ezek után már nem csak "teherhordó" volt, hanem bajtárs is.
A görög Xenophon(i.e. 426 körül-355), "Peri Hippikes"(A lovaglás művészetéről) és "Hipparchikos"(A lovassági ezredes) művei még ma is a klasszikus lovasművészet alapvető tankönyveinek számítanak. A nápolyi Federigo Grisone tanulmányozta őket, és rájuk építette fel tanítását. 1532-ben lovaglóiskolát nyitott, ahol kizárólag nemeseknek oktatta a lovaglás alapelemeit. Lovaglóiskolája rendkívül sikeres volt. 1550-ben megjelent "Ordini di Cavalcare" című könyvében irásban fektette le tanítását. Meg kell azonban említenünk, hogy Grisone nem bánt mindig kesztyűs kézzel az állatokkal, és a fülek közé és a ló fejére mért ütések mellett olyan nagykantárok mellett kardoskodott, amelyek kimondott kínzóeszközök voltak.
Newcastle hercegének oktatási módszerei hosszú időn keresztül a díjlovaglás legfontosabb forrásának számítottak. Ezek a kissé különös módszerek azonban ma mosolygásra késztetnek bennünket. A klasszikus lovaglóművészetre a franciák voltak a legnagyobb hatással. Antoine de Pluvinel volt talán minden idők leghíresebb lovasoktatója. Grisone híve volt, viszont síkra szállt minden erőszak alkalmazása ellen, és továbbfejlesztette tanára módszereit. Francois Robichon de la Guériniére-t(1688-1751) tekintik a mai díjlovaglás megalapítójának. Ő finomított Pluvinel tanításán, és a lovakkal való bánásmódban rendkívül nagy tapintatról tett bizonyságot.
Egészen a késői középkorig nem léteztek pontosan lefektetett lovaglási módszerek. A reneszánsz és a barokk kor lovasoktatói állították össze és rögzítették írásban a legfontosabb alapelveket.
A lovat a 18. századig főleg háborúban alkalmazták. Különösen nagy súlyt fektettek az ugráskészségre, mivel a jól ugró lovak a csatamezőn sokkal könnyebben fel tudták venni a harcot az ellenfél gyalogos katonáival.
A kapriole, a levade, a croupade és a ballotade eredetileg valójában olyan természetes mozdulatok voltak, amelyekkel a ló védekezett, vagy támadásba lendült a csata forgatagában.
Csak kevés lovas rendelkezett az ilyen iskolaugrások végrehajtásához szükséges tehetséggel és az erre alkalmas lóval. A harci figurák lényegében a ló spontán reakcióin alapulnak(ágaskodás, rúgás, bakugrások stb). Könnyen elképzelhetjük, hogy a ló a csatamező tumultusában és lármájában ijedten reagál, és ágaskodással, nagy ugrásokkal vagy kitöréssel próbál védekezni a veszély ellen.
A modern dresszúra kezdetei azokra a kísérletekre vezethetők vissza, amelyek célja az volt, hogy a lovat rábírják az ilyen mozdulatok parancsra történő végrehajtására. Felismerték a célzott edzés lehetőségeit és folyamatosan próbálkoztak a módszerek javításával. A lovaglás így fokozatosan művészetté vált.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
